A muzulmán és a keresztény, a vallásos és az alapvetően hittel rendelkező nagy találkozásában pont ez volt a felemelő lélekhullám, hogy kíváncsiak voltunk egymás életére valóban.

Úgy peregetek a percek, hogy észre sem vettem az idő múlását, csak abból, mikor Omur megkérdezte, hogy nem vagyok-e fáradt…. Uhh, hány óra van…

Észre sem vettem, hogy így rohant el az idő, és miután mindenhol hideg volt nekem, az utcán, az étteremben és a szállodában is, így nem volt mi beálmosítson engem.

A radarjaim olyan éberek voltak, és minden érzékszervem, mintha az lett volna az égi parancs, hogy minden részletet jegyezzek meg, jegyezzek fel és rejtsem el a ládikámba, ahonnan majd elővehetem amikor szükségem lesz rá.

Omur elfáradt.

Nem csodálom. Az elmúlt hetek eseményei megtépázták őt rendesen.
Éberen alszik, már ha éppen alszik.
Tudja jól, hogy ahogyan eddig élt az nem tartható állapot, és a sorozatos negatív élményei már túlnőnek rajta.
Ezért nincs hús rajta, és azért kopik a tekintete is, csak ő ezzel ezidáig nem úgy szembesült ahogy kellett volna.
A pénz utáni hajsza mindig elsődleges számára, és bármilyen kockázatot képes volt érte vállalni, akár olyan áron is, hogy a szabadságába vagy az életébe kerül…

De ebben a közegben, ebben a burokban ahova csöppent, nem a pénz volt az úr, hanem önmagunk. Így volt képes az elérzékenyülésre, az almaszedésről beszélni, ezért volt képes megmutatni az édesanyját, a külföldi sajtóban róla leírt híreket megmutatni, és bevallani, hogy egy nagy szar az élete az enyémhez képest. A másik ember élete lehet motiváló de lehet újabb félelmeket keltő is.

Megugrom vajon én is azt a magasságot ahogyan te élsz? Meggyűlöllek azért mert te máshol tartasz, mint én?
Elfogadom az életedet, és tiszteletben tartom?
Vagy elmenekülök vissza abba a mocskos világba, ami ugyan szűk nekem és rettegésekkel van tele, de azt ismerem?

Ezeket nem kellett kimondania, mert pontosan tudtam, hogy ezt mérlegeli legbelül. Azt mondta őrült vagyok, mert én túl sokat agyalok, és mindig gondolkodok… Kinevettem…

Én vagyok őrült, hát az valószínű, mert itt ülök veled szemben, akit pár hete majdnem lelőttek.
De nem azért vagyok őrült, mert gondolkodok, hanem azért mert túl sokat érzek és megérzek.

Ez pedig olykor őrültség, máskor kiváltság. Attól függ melyik oldalról nézed és miben vagy éppen benne.
Amikor csoki bizniszes embernek adtad ki magad, álnéven azért jól jött az őrült megérzéseim sokasága.

Aztán amikor megérteni akartam, hogy miért pottyantál az életembe, akkor már nem volt annyira jó ez az őrült megszállottság.
Omur sosem volt azelőtt az a nagy “kiadom magam” másoknak ember. Úgy érzem, sőt mára már tudom, ezer százalékosan biztosan tudom, hogy valakinek alul, valakinek túllicitálta magát.

Azoknak az embereknek akiknek megakart felelni és üzleti hasznot remélt általuk, azoknak a stabilitást és az előkelőséget sugározta, de akiktől úgy gondolta, hogy alanyi jogon jár neki a figyelem és a megértés, azoknak adta a nagy büdös semmit.
A mi kapcsolatunkban, ha lehet ezt az ikerláng tündérmesét egyáltalán kapcsolatnak nevezni, pont ezeknek a magasságai és mélységei váltakoztak nyolc éven át…
Számtalanszor játszotta el a szupersztárt, az egyenes embert, a hazugot, az igazat, és a drámákat.

Török ember lévén imádja a drámát. Imádja kihallatszatni a török mentalitást a sikamlós, talán túlságosan merész húzásai mögött. Imádja ahogy az anyaországáról beszélhet, és nagyon szereti, hogy én szeretem azt az országot. Mondjuk inkább imádom, de ez más kérdés.

Figyelj, mesélek Neked egy történetet, hogyha hiszel azokban a dolgokban amiket nem lehet ésszel nagyon felfogni! Mondtam neki pár óra kultúrált beszélgetés után.
Mondd, persze, mondd, figyelek! Felelte.